bootroom

Egy héttel ezelőtt a Bayern mitikus védőburkát elhagyva leszállt a fellegekből és újra földi halandóvá vált a Bernabéu gyepén. Az addig egekig magasztalt tökéletes sereg egy csapásra gyarlóvá, sebezhetővé, és megkérdőjelezhetővé vált. Ha a BL-elődöntő odavágót megelőzően valaki kételkedését fejezte ki a bajorok végső sikerét illetően, megsemmisítő és felháborodott arcokba ütközött. Hogyan? Nem kérdés! Mintha egy előre elrendelt isteni parancsot vonnál kétségbe. Pedig de!

A szezon kezdetén az volt a kérdés a Bayern háza táján, vajon Pepnek sikerül-e túlszárnyalnia elődjét, a triplázó Jupp Heynckest. Azonban ezek az elvárások nem lehettek és nem is voltak valósak a klub részéről, mely Guardiola kinevezésével nem az instant eredmények, hanem a stílusteremtés mellett tette le a voksát. A német futball legnagyobb erénye mindig is alkalmazkodó készségében rejlett és így van ez ma is. A futballvilágban egy-egy győztes, domináns csapat által keltett trendekre mindig rendkívül gyorsan és eredményesen válaszoltak a németek, „kicsiben lemakettezve a jó példát”. Éppen ez történik a jelenben is, a Bayern vezetői láttak egy sikeres és hosszú távon versenyképes modellt, amit felismertek, elismertek és átemeltek a saját, mindezen manőver végrehajtására tökéletesen alkalmas, erős klubstruktúrájukba. És ezt tudta előre Pep is. Nem azért döntött a Beyern mellett és így a Premier League vagy a Serie A, netán a Ligue 1 ellen, mert éppen ehhez volt kedve, hanem, mert itt látta egyedül azt a potenciálisan mögé álló egységesen és ésszerűen felépített egyesületet, melynek hiányában a stílusteremtés megvalósíthatatlanná válna.

Az egyenlet legfontosabb tényezője pedig az emberi örök feszültség okozója, az idő. A Barcától az utóbbi időben egy több évtizedes folyamat végtermékét láthattuk csúcskivitelben, a lehető legmagasabb szintű változókkal. Akkor hogyan várhatnánk el a tökéletességet egy a stílust csupán tavaly nyáron adoptáló csapattól, (még ha előtte évekig megágyaztak az újdonságnak)? Mert igen, újdonságról beszélünk. Bár Van Gaal, majd Heynckes elképzelései is hasonlítottak, vagy közel álltak a Barca stílusához, néhány lényegi kérdésben mégis különböztek tőle.

A legalapvetőbb különbséget minden mezei szurkoló érzékelte, bár megfogalmazni nem tudta. „Ugyan birtokolják a labdát, de darabos, ütemtelen, lassú és kiszámítható a passzjáték.” Lehetne a már Barcelonában is elővett direkt betörések (penetration) hiányát firtatni, azonban láttuk, hogy ez esetben egy klasszikus középcsatár (Mandzukics) sem volt elég jó. Lehetne azt mondani, hogy a játékosok nem mozogtak eleget labda nélkül, de láthattuk, hogy a Bayern az oda- és a visszavágón is többet futott ellenfelénél. És itt álljunk is meg egy picit. „A Barcelona minden esetben kevesebbet fut az ellenfelénél, hiszen náluk van a labda, ők a labdát futtatják” - mondta egyszer Cruyff a katalánok kritikusainak. És pont ez a különbség. A Pep által hozott stílus az alakzatbontó- és építő játékot tekinti alapjául, míg Münchenben mindvégig, a heynckesi időkig bezárólag alakzattartó játékot alkalmaztak. Ez egy olyan vízválasztó, melyet nem lehet egyik napról a másikra átlépni, beépítéséhez évekre, hosszabb távon új utánpótlás-nevelési alapokra van szükség. Mert amíg ez idáig Schweiniék a posztjukhoz pozícionálták magukat és minden játékhelyzetben a társak posztjait (alakzattartó játék), tehát az alapformációt (4-2-3-1) vették alapul az adott játékszituációban való helyes helyezkedés és alakzat felvételében, addig nyár óta minden esetben a labda a viszonyítási pont, a labdához pozícionálják magukat (alakzatbontó- és építő játék), új alakzatot felvéve a létszámfölény kialakításának szent céljáért. Ez pedig döntő különbség. Olyannyira, hogy, bár egy átlagos Bundesliga csapat ellen elég a technikai képzettségbeli fölény a vele párosuló klasszis játékosokkal, akár egy gyenge formában lévő Manchester United vagy a világ legdrágább keretével rendelkező Real Madrid ellen már feltűnik az alapvetően a totális futballra építkező stílus alapelemének hiánya, az együttmozgások idegensége. A Bayerntől eddig egyetlen egy ’rondo-t’ sem láthattunk a pályán, pedig ebben a stílusban kis túlzással ez mindennek az alapja. A futball olyan, mint a sakk. Területek nyitásáról és elzárásáról szól, a rondo-val begyakorolt egyérintős-pozíciós játék pedig mindehhez Pep kezében a kulcs a zárban.

Rondo

És amíg Xaviék gyerekkoruk óta ebben a stílusban, ebben a játékrendszerben nőttek fel, így ösztönszerűen mozogtak egymás és a labda körül, addig Pepnek most felnőtt, már érett játékosok agyába kell átültetnie mindezt az edzőpályán, csupán pár év leforgása alatt. De tudják ezt a németek is. Robin Dutt, a Német Labdarúgó Szövetség jelenlegi sportigazgatója (és mellesleg a Werder Bremen vezetőedzője) is látta a lényeget, amikor anno Guardiola Barcájáról kérdezték: „A csapat rendje mindig a labdától függ. Mindegy, hogy a saját vagy az ellenfél csapata birtokolja a labdát, a közelében mindig számbeli fölényt alakítanak ki. Ehhez képest veszik figyelembe a mozgások által kialakult területeket. Mindig több, mint egy lehetőség van, és minden passz újabb lehetőségeket teremt. Mindezt technikailag képzett játékosok valósítják meg.”

Rondo a Clácicón

Ehhez képest jelen állapotban a bajorok passzjátéka lassú, a játékosok túl távol - a saját posztjukhoz kötve - helyezkednek egymástól, ezzel kizárva az átvétel nélküli gyors labdajáratást. Ilyen formán a ritmusváltások pedig teljes mértékben ellehetetlenednek. Ide kapcsolódik még a tempótámadás fogalma. A Barca-stílus másik lényeges eleme a kivárás. A katalánok a labda járatását egyrészt aktív védekezésre használják (az „amíg a labda nálunk van, azzal gólt nem kaphatunk” elv mentén), másrészt az ellenfél megmozgatására, hogy aztán a kellő ütemben a labda hajszolásától fizikailag végletekig elfáradt, illetve mentálisan zaklatott állapotban helyezkedési hibát vétő áldozat pajzsán bevigyék a döntő ütést. Kicsit olyan ez, mint a tenisz, csak az ellenfél helyett egymásnak adogatnak a ritmusváltás előtt. (Érdekes egyébként, hogy szép lassan a Camp Nou közönsége is teniszközönséggé vált: adogatásba nem tapsolunk bele, majd egy-egy szemkápráztató passzkombináció után úrias taps!) És ott van Xavi, aki pedig mindezt összefogja, és megadja a grooveot. Lahm személyében Guardiola megtalálta az erre a feladatra alkalmas müncheni bizalmasát, azonban, mint már korábban is mondottuk, időre van szükség az egyes stíluselemek elsajátítására.

Előbb sajátítsák el a stílust, aztán lehet majd arról beszélni, hogy mennyivel több variációs lehetőség rejlik a Bayern keretében, mint a Barcelonáéban. Mert ez igaz! De az alapok nélkül nincs mit variálni.

Ez nem a Bayern éve. De nem is kellett, hogy az legyen. Bár a Bundesliga állaga a szurkolókat becsapta, most böjttel készülhetnek a vezetés által megálmodott új stílus eljövetelére. A lényeg pedig továbbra is az idő. Türelem!